Kortárs disznóságok: Bencsik Orsolya - Több élet

„Bencsik Orsolya új könyve lenyűgöző látomás: szétírt lányregény és megrázó családelbeszélés egyszerre. Egy olyan világ tárul elénk, amelyben megejtő szépséggel válnak elbeszélhetővé a sertéstenyésztés mindennapjai, a generációs konfliktusok vagy épp a párkeresés nehézségei. Egy összetéveszthetetlenül fanyar hang szólal meg itt: de vajon elbeszélhetjük-e felmenőink helyett a családunk történetét? Bencsik Orsolya könyvében mindenből több van: több irodalom, több együttérzés, több szatíra – több élet.”

Bátor kísérlet olvasható Bencsik Orsolya 2016-ban megjelent regényében, amely önéletrajzi ihletésű önvallomásként is olvasható, és amely tátongó generációs lyukakat ás és tölt fel abszurd váltakozásokban. A szobavilág és vágóhídi-falusi képek között oszcilláló történet tulajdonképpen egy szürreális családregény, de a legtöbb feltett kérdésre nem válaszol, mert nem is áll szándékában.

A vékony könyv fogása könnyed, tartalma nehéz, a disznótoros teltségérzetét adja. A borítón található szív olvasás közben nyer értelmet, nem tudni, hogy a levágásra szánt disznók vagy az érzelmi levágásra ítéltetett család tagjainak szívét jelzi, talán egyszerre mindkettőét, ahogyan a regény lapjain is folyton felcserélődnek. Időnként a narrátor nem tesz különbséget, ugyanazt a történetet többféleképpen meséli el, egyszer ő született az alomba, aztán róla neveztek el egy disznót. A folyamatosan összekeveredő elemek az abszurditás és kemény realitás mezsgyéjén csordogálnak.

De ebben a különös világban a legjobban talán a kontrasztok működnek, a teknőben disznóbelet mosó dédmama (akibe azonnal beleszeret a dédpapa emiatt), a Domestos-szal gumikesztyűben kisikált lakás, a vágóhidak borzalma, és a városi gangos házban megsütött tengerimalacok párhuzama.

Bencsik Orsolya ebben a káoszban nem kíván rendet rakni, mégis érezhető, hogy létezik egy tudatos történetvezetés. Az első néhány oldalon még azt hittem, egy nagyon okos, szépen kivitelezett blöfföt olvasok, a narrátor az írónő ténylegesen, valamit írnia kell, ezért ír is, de ennek a valaminek nincs sok értelme. Csakhogy mindegy egyes oldallal egyre többet fed fel önnön zsenialitásából. Lassan kirajzolódik a regény – számomra – valódi magva, a szerelmi történet, a nagybetűs apakomplexus nem mindennapi ábrázolása.

A regény, azaz a narrátor asszociációs gondolatmenete folyton visszatér az apához, aki a vágóhídon dolgozott, és aki egyszerre tanított neki sokat, mégis irtózna szeretni egy ilyen szelíd embert. Inkább a tata, gondolja, a tata, aki körbesöpörte a feleségét, amikor az Rivotril túladagolásban lefordul a székről, és rögtön másik asszonyt vesz maga mellé, aki morzsál, de ez a tatát nem zavarja. Ezt a hidegséget szeretné a saját életében, hozzá hasonló férfiakat keres, akikkel sorra zátonyra fut a kapcsolata, önmagát is azzal győzködi, hogy a családjának van igaza, talán túl sokat beszél. Egyetlen férfi hasonlít az apjára, a beteges testű hipochonder, akit szekrényben rejteget, szégyell a barátai előtt, mégis hosszan kitart mellette, végül megfojtja.

A szégyenérzet azonban sokkal mélyebben gyökeredzik, valahol a lopott vér körül, amivel a család női tagjai a mellüket kenik minden reggel, hogy feszes legyen. Az apa végül lebukik, a lopott vér szimbolikája illeszkedik a szürreális disznóságokba, mégis van egy mélyebb, erotikus vibrálása is. A narrátor ezt szexuális pőreséggel palástolja, undor és vágyakozás itatja át a regény lapjait. 

Mindeközben megpróbálja leplezni írásának realitását, kronológiája töredezett, zavaros, nem lehet egy családtörténetet kirajzolni belőlük, ennek ellenére az elbeszélés módja és őszintesége miatt ez mégis megtörténik. Végigugráltatja az olvasót idő és téren, pontatlanságai mentén mégis megteremt egy bizonyos hangulatot, családi atmoszférát.

Ennek ellenére, sőt, éppen ezért nagyon szerethető Bencsik Orsolya világa, a fekete humorral, bizarr jelenetekkel és illogikus emlékekkel teletűzdelt regény újra és újra lekerül majd a polcról. A történet feldolgozásában sokat segít a könyven olvasható, kellemes nyelvezet, az írónő stílusa egyedi, összetéveszthetetlen.

Összességében azt tudom mondani, a Több élet olvasásra mindenképpen érdemes, bár fel kell készülni rá, hogy megüli a gyomrot.  A kortárs magyar irodalomban Bencsik Orsolya hangja saját közeget és hangot teremt, amivel megismerkedni általam erősen ajánlott. Alig várom, hogy még többet olvashassak tőle. Több sorsot, több életet.

Könyvkritikát írta: woolfe

Szeretném megköszönni az írónőnek és a Magvető Kiadónak a példányt!

A regényt itt vásárolhatjátok meg: https://www.libri.hu/konyv/bencsik_orsolya.tobb-elet.html

ÉRTÉKELÉS:

BORÍTÓ: Különleges, mint fentebb említettem, ötletes a disznószívvel összetéveszthető emberszív (vagy fordítva?). Szépen illeszkedik a történet. A rózsaszín keményfedelessége megtévesztő, mégsem felületesen odaillesztett: az elmaszatolt, felhígított vér maga. 5 pont

TÖRTÉNET: Szakadozott, összeegyeztethetetlen, abszurd, mégis egységet alkot. Sajátságosat. A szürreális elemekkel telepakolt regény mély, viszkető seb, de pont ezért tökéletes. 5 pont

KARAKTEREK: Az írónőnek van egy rendkívüli képessége: néhány szóból egész karaktereket teremt meg. Ebben a bencsiki világban mindenki él. 4 pont

EREDETI CÍM: Több élet

KIADÓ: Magvető Kiadó

OLDALSZÁM: 160 oldal

MEGJELENÉS: 2016

MŰFAJ: regény, családregény, lányregény