Szerelemre reinkarnálódva: Leda DRasi: Utolsó Kívánság

„Te mit tennél, ha egy nap kiderülne, hogy boszorkány vagy? Képes lennél egy korábban mesének hitt világról elfogadni, hogy az mégiscsak valóság?

Angel Ivy Stanford élete - csodával határos módon túlélt balesete után -, 180 fokos fordulatot vesz. Hirtelen egy olyan közösségben találja magát, amiről eddig csak fantasy könyvekben olvasott. Kezdeti lelkesedése és csodálata azonban addig tart, amíg rá nem döbben, hogy a halhatatlanok élete bizony nem habos torta. Véres leszámolások keresztezik útjukat. Hamarosan azt is meg kell tapasztalnia, hogy a boszorkányüldözés sem csak a történelemkönyvek lapjain létezik. Az Ítélőszék évszázasok óta a nyomukban van. Lehet, hogy a halhatatlanságnál mégis jobb a halandó élet?

Lazarus a halhatatlanok egyik legnagyobb királya, az alakváltók ura. Életét immár négy évszázada gyász uralja, szíve és lelke a rég elhunyt kedvesét, Liliant siratja. Majd egyszer csak jön egy fiatal boszorkány, aki a megszólalásig hasonlít egykori szerelméhez, és Lazarus halottnak hitt érzelmei újra életre kelnek. Ez a hasonlóság a véletlen műve, vagy a sors akarata? Lazarus vajon meg tudja védeni a nőt az őt fenyegető veszélyektől? És vajon képes őt meggyőzni, hogy válassza a halhatatlanságot, és vele együtt a szerelmét?

Két világ életszemlélete feszül egymásnak, de lassan kiderül, hogy nincs is akkora különbség közöttük. Mert lehet egy lény bár halhatatlan, bírhat végtelen erővel, nagyon is emberi gondolatok, és érzelmek szerint éli mindennapjait. Igazán csak a halhatatlanok tudják megadni a választ az emberek állandó kérdésére: Valóban örök a szerelem?”

Ajánlás kereteiben belül jutottam el az írónőhöz, aki volt olyan kedves és közvetlen, hogy egy csodaszép ajánlással és dedikálással rögtön rendelkezésemre bocsátotta a regény egy példányát.  Azt írta nekem, vigyázzak, „mert a halhatatlanok világa magába szippant, és elvarázsol”. Szavainak nyomatékot adott a díszes pecsét is. Felkészültem rá, hogy ennyi ajánlás és ilyen szimpatikus írói reakció után révbe érek majd. Ez részben – nagyobb részben – meg is történt.

Egy ideje fájdalmas hanyatlásnak indult a kortárs fantasy. A közönség popcorn és vattacukor ízléséhez igazodva kapkodó, érzelmileg túlfűtött, tartalmilag semmitmondó regények tömkelege került a könyvesboltok polcaira, és mivel a kérdéses réteg pénzt adott ki ezekért a kötetekért, az önjelölt, már-már funkcionális analfabetizmust súroló írók megszaporodtak.  Kidolgozatlan világok, összefércelt dimenziók nőttek ki a semmiből, a kutatómunka és intelligencia háttérbe szorult, dominálni kezdtek azok a karakterek, akikkel könnyű azonosulni – de gondoljunk bele, ha egy karakterrel a többség (vagy mindenki) azonosulni tud, akkor felmerülhet a gyanú, hogy üres, elasztikusan mindenkihez képes igazodni, mert nincs szilárd töltete. Néhány kiemelkedő klasszikus és kortárs (Harry Potter sorozat, A tűz és jég dala, A Gyűrűk ura trilógia) azért tett szert akkora népszerűségre, mert az írók okosan komplex, de bővíthető világot alkottak, amelyekben a főszereplők és mellékszereplők olyan sokszínűek és izgalmasak, hogy mindenki megtalálja a (vágyott) személyiségéhez a legközelebb esőt, és elindít egy azonosulási folyamatot. A felsoroltakban néhány dolog megegyezik: őrületes kutatómunka és kreativitás az alap, saját nyelvek, használati tárgyak tarkítják, ügyesen összehangolták az átlagember ismereteit a saját ízű megvalósításukkal (tündék, varázslók, sárkányok).

Éppen ezért tartom fontosnak, hogy egy fantasy regényen érezzem az író beleölt munkáját, mert az olvasót tényleg meg kell ragadnia, és egyáltalán nem olyan egyszerű jól működő univerzumot alkotni.  Nagyjából ilyen elvárásokkal ütöttem fel a kötetet. Az Utolsó kívánság a Boszorkánydinasztia sorozat első könyve, ehhez igazodva felkészültem rá, hogy félig lesz kicsomagolva minden, és a végén kérdések tömkelegével maradok a sötétben.

A történet szerint Angel egy átlagos nő, aki egyszerre küzd az enyhe szociális fóbiájával, pasizási gondjaival és a rokonság tolakodó kérdéseivel. Egy esküvői fogadás után kissé megcsömörlötten autóba öl, hazafelé veszi az irányt, de útközben balesetet szenved, amelyet csodával határos módon túlél egyetlen karcolás nélkül. Az életébe hirtelen berobban néhány furcsa nő, akik közlik vele a jó hírt: valójában boszorkány; azonban elhallgatják előle, hogy egy közel négyszáz évvel korábban kivégzett társuk reinkarnációja, amely hatalmas port kavarhat. A különleges képességgel megáldott Angel belecsöppen egy számára ismeretlen, izgalmas világba, amit démonok, alakváltók, nimfák, mágusok (és mi nem) tarkítanak. Így kerül a közvetlen közelébe Lazarus is, az alakváltók királya, aki felismeri Angelben rég elhunyt szerelmét, és őrült játszma veszi kezdetét. Angel mit sem sejt boszorkány erejének múltjáról, sem Lazarus valós szándékaitól. Menekülni akar. Mindeközben az Ítészek, akik évszázadok óta boszorkányokra vadásznak, újra felütik a fejüket, vezetőjük pedig szintén szemet vet Angelre, mint a nőre, akit egyszer már megölt.

Mint fentebb említettem, részben révbe értem. Az írónő, Leda D’Rasi, egyedi, érdekfeszítő világot teremtett. Nem egyszerűen felhasználta a fajokat, hogy színesítse a történetet, hanem új tulajdonságokkal, érdekes mellékzöngékkel ruházta fel őket. Hierarchiát alkotott, amely függőségi és hatalmi viszonyokat alakít ki, adott találkozási pontokat a konfliktusok kialakulására, de kellő távolságot ékel a fajok közé, hogy kedvére mozgathassa a halhatatlanok szálait. Ez felettébb okos megoldás, szerintem. Mindezek mellett ellentéteket kreált, amelyeket törvények próbálnak szabályozni – több-kevesebb sikerrel.

A fajok közül kettővel találkozunk igazán, ezeket részben megismerjük. Kapunk ízelítőt a lykae-k világából, mindeközben Angel és Una szemén keresztül egyre több információmorzsával gazdagíthatjuk a boszorkányokról megszerzett tudásunkat. Az utóbbiak egyébként izgalmas megvilágításba kerülnek, akad köztük bölcs és megfontolt, férfigyűlölő, de az elmebetegség határát súroló boszorkány is. A különcségük kapcsolja össze őket, Angel saját magát mindig kicsit furcsának tartotta. Könnyen beilleszkedik, mert különbözőségeik ellenére a boszorkányok egy barátságos lányszövetséget alkotnak. Azt az érzetet kelti, hogy ide te is nyugodtan beléphetsz, itt jó, ezek a boszorkányok nem gonoszak, sőt, saját törvényük szerint minden ártó tett után százszorosan megbűnhődnek. Nagy a varázsa, húzza az olvasót.

Ahogyan az írónő stílusa is, amely kellemes, választékos, ízléses. Pajzán, ahol annak kell lennie, visszafogott, ahol arra van szükség, nem finomkodott, ahol káromkodni kell az indulattól, ott a karakterek káromkodnak is.

Ami nem tetszett:

1. Mary és Barry Sue: A regény egy picit gyáva, sőt, talán nem is picit, mármint ami a karaktereket illeti. Adott egy tökéletes testű lány, aki annyit ehet, amennyit akar, mert úgysem hízik, és persze az alakváltók királya őt választja párjául. És adott az alakváltók királya, aki kigyúrt, helyes, szinte szoborszerűen vonzó az arca, mindenki őt akarja, és a boszorkány párjául választja. Mindketten kedvesen, okosak, alázatosak, viccesek, erősek, Angelnek különleges képessége van, Lazarus meg úgy egyszerűen maga a nagybetűs tökély. Ami ellentét közöttük (pl. miért fenekel el egy férfi anélkül, hogy ismerném, de nem baj, megbocsátom, mert vonzó) az hamar, semmitmondóan van letudva. Mert őket egymásnak rendelte a sors. Lehetett volna az írónő egy leheletnyit bátrabb, Angel picit csúnyább, kevésbé dekoratív kevésbé dekoratív ruhákban, Lazarus meg egyszerűen nem észvesztően jóképű izomkolosszus.

2. Ritmushiba: A könyv beszippantott, de tényleg, egyszerűen magával ragadott, és alig bírtam letenni. Ez a lelkesedés nagyjából a kétszázadik oldalig tartott, majd a háromszázhetvennyolcadikon tért vissza, a végén megint felszívódott. A közötte lévő udvarlás, erotikus jelenetek és – szerintem gyenge – konfliktus túl hosszúnak tűnt. Az utolsó oldalaknál pedig azt éreztem, ez túlságosan unalmas. Ez a világ ennél tökösebb! De hozzá kell tennem, hogy a kötet végén található ízelítő máris visszaadta a reményt, Leda D’Rasi tehetséges, csak elveszett ebben a Langel (vagy Anzarus?) történetszálban.

Ami kifejezetten tetszett:

1. A reinkarnáció: Egyedi ötlet, kíváncsivá is tett, szeretnék minél többet tudni róla. Érdekel, hogyan működik, hogy az erőn kívül mit hoz még magával az ilyen újjászületés. Igaz, egyedül Angelt érinti – egyelőre -, de úgy érzem, van ereje, és van töltete, mindenképpen kibontást érdemel.

2. Una és Luna: Kettejük dinamikája időnként jelenet-tolvaj, jókat lehet rajtuk nevetni, mégis érezni a szinte anya-lánya/nagytestvér-kistestvér viszonyt.

3. Ruehl és Fairy: Lehet, velem van a baj, de kettejük kapcsolata, amiről alig tudunk valamit, máris jobban lekötött, mint Angel és Lazarus násztánca. Fairy egy remekül eltalált boszorkány, szinte tipikus, gyűlöli a férfiakat, megátkozza őket, Ruehl pedig a szerelmes férfi, aki meglelte a párját. Alig várom, hogy többet olvashassak róluk.

4. Az ítészek: Az inkvizíció életben tartása szerintem fenomenális ötlet. Egészen lekötött, ez is olyan része a regénynek, amiről szeretnék még többet olvasni. Jó lenne tudni, hogyan épül fel a szervezet pontosan, hogyan működik, milyen hadiszállásaik vannak még, mi lesz velük ezután. Rengeteg megválaszolatlan kérdés, ami tovább sodor a folytatás felé.  

Összességében azt gondolom, ez egy nagyon erős kezdés. Az írónő adott és megtartott, éppen annyira nyitotta fel a szemünket, amennyire kell, és annyi kérdést hagyott bennünk, hogy ne legyen hezitálás tárgya a folytatás elolvasása. Ez egy önálló, érdekes világ, saját íze van, amitől nem szabadul könnyen az ember. Igéző történet.

Könyvkritikát írta: woolfe

ÉRTÉKELÉS:

BORÍTÓ: Elsőre nagyon megtetszett, de most, a regény elolvasása után hihetetlenül bánom, hogy a vörös szín dominál, nem pedig a kék, amilyen Angel védelmi rendszerének a fellobbanó árnyalata. 3 pont

TÖRTÉNET: Viszi az embert, nehéz leszakadni a sodrásáról. Időnként megakad kissé, a romantikus vagy erotikus jelenetek nem tudnak olyan erősek lenni, hiába írták meg szépen. Mindent egybevetve érdemes olvasni, magvas gondolatok, érdekfeszítő leírások, tartalmas dialógusok teszik lebilincselővé. 4 pont

KARAKTEREK: Mint fentebb kifejtettem, a két főszereplő nem feltétlenül nyerte el a tetszésemet, egy kevés megalkuvást éreztem a kialakításukban. Ennek ellenére nem unalmasak, és ugyanúgy érdekel, mi lesz a sorsuk – egymáson kívül. A mellékszereplők sokkal kiforrottabbak, sokkal bátrabbak és sokszínűebbek. Ruehl. Fairy és Una a kedvenceim, de Luna őrültségeit is megmosolyogtató volt olvasni. 4 pont

EREDETI CÍM: Utolsó Kívánság

SOROZAT: Boszorkánydinasztia I.

KIADÓ: Mogul Kiadó

OLDALSZÁM: 476

MEGJELENÉS: 2016

MŰFAJ: regény, fantasy

Megjegyzés: Az írónő neve nem véletlenül van elírva, html gondok miatt nem fogadta el címben a ' jelet.