A nagy bukás: J. K. Rowling – Jack Thorne – John Tiffany – Harry Potter és az elátkozott gyermek
Harry Potter
élete sosem volt könnyű – és most sem az, amikor a Mágiaügyi Minisztérium
túlhajszolt dolgozójaként, férjként és három iskoláskorú gyermek apjaként kell
helytállnia. Miközben Harry a múlttal viaskodik, kisebbik fiának, Albusnak is
meg kell küzdenie a reá nehezedő családi örökséggel. A múlt és a jelen
vészjósló összeolvadása azzal a ténnyel szembesíti apát és fiát, hogy a
sötétség néha egészen váratlan helyekről támad.”
Rabja voltam
a Harry Potter köteteknek tinédzserként. Minden túlzás nélkül. Még tisztán
emlékszem arra a napra, amikor a bátyám megvette nekem a negyedik részt,
hazahozta, én beültem egy kád vízbe és elolvastam. Az egészet. Igaz, legalább
ötször cseréltem vizet, és rongyosra áztam közben, de nem bírtam letenni. És
arra is emlékszem, hányszor kaptam rajta a bátyámat egy-egy kötettel, és az is
feltűnt, hogy bárhová mentem, mindenkinek a polcán pihent a sorozat. A Harry
Potter nem egyszerűen történet volt, hanem világfenomén, gyerekek ezreit húzta
be az olvasás gyönyörébe. Éppen ezért lelkesen vártam a folytatást, és
reményekkel telve mosolyodtam el Rowling szavait átfutva. Boldog volt, hogy
Jack Thorne új világot nyitott meg a számára.
Bár ne
tette volna.
Könnyű lenne
azt mondani rá, hogy rossz, ez azonban nem teljesen igaz. Az ember kézbe veszi
ezt a gyönyörű borítóval rendelkező, keményfedeles könyvet, és érzi, hogy
valami nagyon jó fog történni, folytatódnak az utazások, visszatérnek a régi
szereplők, tehát az olvasó is izgul, hiszen mindjárt ő maga is visszatér egy
világba, egy érzéshez. Ez részben meg is történik, azonban ne szaladjunk
ennyire előre.
A történet
alapvetően egy színdarab szövegkönyve, ebből fakadóan nincsenek terjedelmes
leírások, dagályos körmondatok, csakis a párbeszédek, valamint a zárójeles,
rendezői instrukciók. Ennél fogva, bárki rágja át magát a több mint háromszáz
oldalon, ismernie kell a világot, annak működési elveit, a varázstárgyakat és
funkcióikat ahhoz, hogy eligazodhasson a történetben. Vagyis vérbeli Harry
Potter rajongókra van szükség.
A történet
főszereplőinek Albus Potter és Scorpius Malfoy tekinthetőek, akik rögtön furcsa
barátságot kötnek. Thorne remekül ráérzett Scorpius karakterére ebben az
értelemben – az elején –, én is hasonlóan képzeltem el a se ide-se oda nem
tartozó Malfoy gyereket. A barátság lassan, de biztosan szövődik kettejük
között, két izgalmas karaktert építenek fel ezzel párhuzamosan, két nagyon is
valós belső vívódással.
Talán
hirtelennek tudhatóak be az események, de Albus szorongása elnyom minden
racionális érvet, és megindul a fiúk kalandja egy időnyerő segítségével. Albus
ugyanis úgy dönt, saját kezébe veszi az apja sorsát, átírja a történelmet, és
ezzel együtt felszámolja a saját lelki felőrlődését.
Legalábbis
szeretné. De a dolgok nem mindig úgy sikerülnek, ahogyan eltervezzük őket. A
két fiú is így jár, versenyt futnak az idővel, párhuzamos univerzumokkal és a
családjaik között fokozódó feszültséggel.
Fentebb már
említettem, hogy könnyű lenne azt mondani, ez a történet rossz, csakhogy ez nem
igaz, illetve nem teljesen igaz. Rengeteg kellemes, pozitív mellékzöngével
operál, ami gyors olvasást eredményez. Nekem nagyjából három órámba telt.
Ami
kétségkívül jó, az Albus és Scorpius karaktere, a belső vívódásuk, az egymáshoz
való lojalitásuk, a kamaszkori, sajátos lázongásuk. Két különböző karakter
elevenedik meg, mindkettő lényegében az apjára hasonlít, Albus örökölte Harry
forrófejűségét, miközben Scorpius nyomokban tartalmazza apja konfliktuskerülési
magatartását, amely a regénysorozat végére, Draco hezitálásával bontakozik ki.
Ügyes leképződések. Pont emiatt Albus és Scorpius barátsága is figyelemreméltó.
(A kapcsolat milyenségéről később írok még pár gondolatot.)
A régi
karakterek közül Ront ültették át a legügyesebben. Nagyon jól működik a
történetben, egyfajta comic relief (komoly helyzetek feszültségének komikus
feloldására szolgáló karakter vagy esemény), az eredeti történetben is ezt a
szerepet töltötte be.
Ami
kétségtelenül rossz…
Karaktergyilkosságok: Hermione, Dumbledore, Harry. Három
nagyon erős, nagyon fontos karakter személyisége lett legyalulva, méghozzá
olyan intenzitással, hogy alig lehetett rájuk ismerni. Hermione időnként úgy
rácsattant McGalagony professzorra, hogy azt hittem, elírták a nevet, vagy én
olvastam rosszul, Harry úton-útfélen sírt, Dumbledore zsenialitása és elméje
ott maradt Rowlingban, nem csillant meg. Még ha egy festmény is, az eredeti
ember hű lenyomataként illene léteznie. Harry nem fejlődött, nem változott,
suta, szinte esetlen bizonyos helyzetekben, mondhatni inkompetens.
Rossz üzenet: Az eredeti regénysorozat egyik legnagyobb erőssége, hogy rengeteg pozitív üzenetet hordozott magában. Olyan viselkedésforma magjait ültette el az őt olvasó generációban, ami esélyt adott arra, hogy a világot ténylegesen jobbá és szebbé tegyük. Ebben a kötetben egy dolgot tudtunk meg igazából: gonosz embernek gonosz gyermeke születik. Nem nehéz belegondolni, hogy ennek a mondatnak milyen erős, negatív üzenete lehet. (Főleg annak tükrében, hogy Draco gyermekét okos, együtt érző, odaadó karakterként alkották meg. Kissé úgy érzem, Delphi kivételével szerkesztettek egy egészen jó új generációt, de a régivel nem tudták, mihez kezdjenek. )
Még mindig gyávák vagyunk: Vagyis továbbra sem merjük vállalni az egyértelmű kémiát, és potenciális szerelmi szálat, ha történetes azonos nemű karakterekről van szó. Albus és Scorpius nem csupán barátilag közeledtek egymáshoz, még az írók is hosszú öleléseket, bensőséges párbeszédeket kreáltak köréjük és közéjük, mégsem mertek nagyot lépni. Forradalmi, bátor lépés lett volna. Kár, hogy kimaradt.
Apa-fiú kapcsolatok: A fiúk nagyon jó alappal indultak, de végül elmaradt a katarzis. Képeslapok hátulján olvasható tanulságok zárták a konfliktusokat. Nagy csalódás.
Rossz üzenet: Az eredeti regénysorozat egyik legnagyobb erőssége, hogy rengeteg pozitív üzenetet hordozott magában. Olyan viselkedésforma magjait ültette el az őt olvasó generációban, ami esélyt adott arra, hogy a világot ténylegesen jobbá és szebbé tegyük. Ebben a kötetben egy dolgot tudtunk meg igazából: gonosz embernek gonosz gyermeke születik. Nem nehéz belegondolni, hogy ennek a mondatnak milyen erős, negatív üzenete lehet. (Főleg annak tükrében, hogy Draco gyermekét okos, együtt érző, odaadó karakterként alkották meg. Kissé úgy érzem, Delphi kivételével szerkesztettek egy egészen jó új generációt, de a régivel nem tudták, mihez kezdjenek. )
Még mindig gyávák vagyunk: Vagyis továbbra sem merjük vállalni az egyértelmű kémiát, és potenciális szerelmi szálat, ha történetes azonos nemű karakterekről van szó. Albus és Scorpius nem csupán barátilag közeledtek egymáshoz, még az írók is hosszú öleléseket, bensőséges párbeszédeket kreáltak köréjük és közéjük, mégsem mertek nagyot lépni. Forradalmi, bátor lépés lett volna. Kár, hogy kimaradt.
Apa-fiú kapcsolatok: A fiúk nagyon jó alappal indultak, de végül elmaradt a katarzis. Képeslapok hátulján olvasható tanulságok zárták a konfliktusokat. Nagy csalódás.
Végső soron azt tudom mondani, nem bántam meg, hogy elolvastam, de bánom, hogy ilyen formát és tartalmat kapott végül.
ÉRTÉKELÉS:
BORÍTÓ: Izgalmas, kreatív, szép színvilágú.
5 pont
TÖRTÉNET: Kapkodó, kusza, időnként nem
koherens, ettől függetlenül ajánlom mindenkinek, aki a Harry Potter könyveken
nőtt fel. Lehet szerethető és érdekes olvasmány is, de mindenképpen tanulságos.
3 pont
KARAKTEREK: Fenntartásokkal kell kezelni,
esetleg teljesen vakon. Az új generáció karakterei pezsegnek, élnek (Delphi
kivételével), izgalmasak és érdekesek, a régiek kellemetlen meggyalázáson esnek
át. 2 pont
EREDETI CÍM: Harry Potter and the Cursed Child
KIADÓ: Animus Kiadó Kft.
OLDALSZÁM: 311
MEGJELENÉS: 2016
MŰFAJ: színmű, dráma, fantasy
FORDÍTOTTA: Tóth Tamás Boldizsár
A nagy bukás: J. K. Rowling – Jack Thorne – John Tiffany – Harry Potter és az elátkozott gyermek
Reviewed by woolfe
on
január 31, 2017
Rating:
Nincsenek megjegyzések