Leszámolás a romantikával: Gustave Flaubert - Érzelmek iskolája

„Az Érzelmek iskolája 1869-ben, Flaubert alkotó pályájának zenitjén jelent meg legelőször, a második császárság utolsó előtti évében, s a porosz-francia háború előrevetett árnyékában. A kortársak nem fogadták osztatlan elismeréssel: szemlélete, életábrázolása túlságosan keserű és mélyenjáró volt e kornak, s még George Sand, a nagyromantika utolsó, nagyanyává őszült, de halálig derűlátó tanúja is keménynek érezte egykori nemzedékének e bírálatát. Viszont annál lelkesebben hódoltak neki a céhbeliek Taine-től, a filozófustól kezdve egészen a naturalista regényíróig. Azóta ugyanez a mű nemcsak Flaubert remekművének, hanem a XIX. századi regény egyik legmagasabb csúcsának számít, s francia és külföldi kritikusok és irodalomtörténészek benne látják a múlt századvég érzelmi és szellemi légkörének talán legtökéletesebb ábrázolását.”

Nagyon szeretem a szépirodalmat. Persze a koromnál és tinédzserkori csacskaságomnál fogva korántsem sikerült annyit megismernem belőle, amennyit érdemes lenne, de időről-időre visszatérek hozzá. Flaubert egyszer már elbájolt a Bovaryné-vel, ezért levettem a polcról a másik, szüleim által beszerzett darabot, az Érzelmek iskoláját. Muszáj megjegyeznem, hogy mindig fenntartásokkal kezelem azt, amiről vegyesen írnak. Ez a regény pedig pontosan ilyen. Kortársai súlyos kritikával illették, vagy az egekig magasztalták. Tény azonban, hogy Flaubert kiemelkedőt alkotott, két szempontból biztosan.

A történet szerint Frédéric, a fiatal, céltalan fiatalember egy hajóút során beleszeret az eszményi nőbe, akiről sajnos hamar kiderül, hogy házas, ráadásul egy kislány édesanyja. Frédéric ezért elmozdítja magát a nyugodt vidéki életből, hogy megtalálja szerelmét a nagyvárosban, és kieszelje, miként tudná elszakítani hites urától. Bármit megtenne az imádott nőért, ám a társadalmi és társasági konvenciók meggátolják a nyílt vallomásban, ezért úgy dönt, a férjjel kötött barátságot használja fel arra, hogy közelebb kerüljön hozzá. Lopott percek, keserédes délutánok követik egymást, miközben Frédéric Arnoux révén megismeri a város tehetős embereinek egy másik arcát, vacsorákról vacsorákra, estélyekről estélyekre sodródva. Mellékszereplők tömegén keresztül tárul a szemünk elé Franciaország korrajza, amit elnyom a nagy hajsza a szerelemért.

Mitől lesz mégis kiemelkedő a regény? Ami a legfontosabb: Flaubert leszámol a romantikával. Nem egyszerűen elfordul tőle, hanem minden létező eszközzel megbecsteleníti. A szereplők érzelemvilága giccses és gejl, Frédéric unalmas siralmai és szerelmi lángolásai között az író az igazi tragédiákat néhány sorban prezentálja (Rosanette története, Arnoux-né elmotyogott félmondata az asszonyi létről). A férfiak többnyire asszimilálódnak minden élethelyzethez, időnként keseregnek, nosztalgiáznak, de folyton alakulnak a korral, sőt, igyekeznek sodrásban maradni. A cselekmény unalmas, ellenben gyönyörű tájképeket fest lelki szemeink elé. Mert semmi más nem történik. Frédéric egyszerűen átfolyik a történeten, körülötte zajlanak az események, mégis kívülállóként, mondhatni elszeparált narrátorként vesz részt az eseményekben. Látja, megtörténik, a közvetlen közelében, de nincs rá hatással, egyetlen eszmével sem tud azonosulni. Bizonytalan a sorsában, nem tud magának hivatást választani, nagy tervei vannak, ám ezek kérészéletűek, folyton Arnoux-né alakjához igazodnak. Festő legyen, író, bankár? Nem számít. A szerelem élteti, a nagy, mindent elsöprő szerelem nevében tesz mindent. Amikor a szerelméért hoz áldozatokat (Deslauriers becsapása) valódi értéket veszít (a férfi barátságát), amikor dühében elfordul tőle, másokat nyomorít meg (Rosanette és gyermeke). Fájdalmas kigúnyolása ez a romantikának.

De ha azt hisszük, hogy a mellékszereplőként funkcionáló főszereplő az egyetlen, aki önmaga karikatúrája, nagyot tévedünk. Minden karakterről lemállik a romantikus arc, alatta üres, semmitmondó, kicsinyes jellemek rajzolódnak ki.

A másik kiemelkedő szempont az ideálok lerombolása. Flaubert a regény során több tucatszor alkalmazza ezt, a legmegrázóbb mégis Frédéric nagy szerelmének az eltörlése. Dambrause, Rosanette, Delmar, Sénécal, Vatnaz, Arnoux, Louise, de még a drága, szeretett Deslauriers is lerántja idealizált személyiségét, és felsejlik az emberi természet valója. Unalmasak, unottak, bosszúra éhesek, aljasak és alantasak egytől-egyig. Egyfajta fellélegzésként az író végül megszabadítja főszereplőjét is a szerelemtől, a szeretett nő idealizált, eszményi képétől, és szabaddá teszi. Ebben a szabadságban vesszük észre, hogy az egész élete, minden lépése, és minden emléke semmissé lesz.

Minden összevetve a pusztítás remekművet szül. Pontosan azért nehéz olvasni, mert nem akarunk szembesülni az eltékozolt élettel, a tájleírásokba burkolt jellemtelenséggel – mert milyen is Frédéric? Senki sem tudja, még ő maga sem -, azzal, hogy mindenki hazudik, lop, csal, alakoskodik, hogy a barátság és a szerencse forgandó és hálátlan, és még hosszan sorolhatnánk. Ennek ellenére megéri elolvasni. Szerintem. 

ÉRTÉKELÉS:

BORÍTÓ: Nem mondott semmit, nem alapozott, nem adott hozzá. Unalmas. Ha jobban meggondolom, mégis illeszkedik a regényhez. 2 pont

TÖRTÉNET: Fájdalmasan realista romantikus jegyekbe burkolva. Nincs lendülete, nem viszi az olvasót, de nem is ebben rejlik a nagyszerűsége.  4 pont

KARAKTEREK: Pontosan azért, mert ennyire tudom utálni és szánni őket, mert ennyire sokfélék – és mégis rémisztően egyformák, ezt tartom a mű legnagyobb erősségének. 5 pont

EREDETI CÍM: Éducation Sentimentale

KIADÓ: Európa Könyvkiadó

OLDALSZÁM: 540

MEGJELENÉS: 1869

MŰFAJ: regény

FORDÍTOTTA: Gyergyai Albert