Tönkrement sorsok gyűjtőhelye: Szabó Magda - Freskó

„A freskó egy lenvászon lepedő alatt rejtőzik a falon, a tarbai református pap kiszolgált, vén mindenese, Anzsu vályogházában. Annak idején családját festette meg rajta az esperes lánya, a gyerekkorától a színek és formák bűvöletében élő Annuska. E festmény alakjai elevenednek meg a regényben, s velük együtt több nemzedék sorsa és története, egy letűnt világ emberi viszonyai, társadalma és erkölcsei.
A család tagjai az évtizedekig elmegyógyintézetben ápolt papné temetésére gyűlnek össze. Ezért tér haza a városba Annuska, aki kilenc évvel korábban világra szóló botrányt kavarva szökött meg a szülői házból, hogy gyermekkori álmát valóra váltva festő lehessen. Megkeseredett, zsarnoki apja, aki egyik kezében a Bibliával, a másikban nadrágszíjjal nevelte gyermekeit, azonnal kitagadta. Azóta Annuskának a nevét se szabad kiejteni a tarbai parókián.
Már a „tékozló lány" visszatérésének híre felbolydítja a várost és a családot, amelynek tagjai magányban, szeretetlenül, a gyanakvás és gyűlölködés fojtó légkörében élnek. Az örök lázadó, a távollétében szinte mitikus figurává nőtt és most a nyári vihar hirtelenségével és frissességével érkező Annuska jelenléte óhatatlanul arra készteti őket, hogy számot vessenek addigi életükkel és önmagukkal. A reggeli és esti harangszó között eltelő tizenhárom órában elevenek és holtak hazugságai, álszentsége, képmutatása és önzése kerül mérlegre. Előbb-utóbb senki sem kerülheti el, hogy lehulljon róla az álarc.”

Sokáig felemás kapcsolatom volt az írónővel, mert olyan mértékű undorral töltött el az Abigél ütötte seb, hogy nem akartam tőle semmit olvasni. Közben rendre megálltam a kötetek felett könyvtárakban és könyvesboltokban, a mazochista tökéletes mintapéldányaként. Fújtam rájuk, de titkon felütöttem volna mindet. Aztán a kezembe került Az őz, és rájöttem, hogy Szabó Magda merényletét az Abigéllel muszáj félretennem, mert kincsek vannak elrejtve. Onnantól kezdve nem volt megállás, ezért evidens, hogy kikölcsönöztem a Freskót is, ami az írónő első felnőtt regénye. Kiforratlanságot vártam. Nem azt kaptam.

A történet szerint Annuska, az otthonról elszökött, Budapesten élő lány visszatér szülővárosába elmebeteg édesanyja temetésére. A tékozló gyermek (feltételezett) felbukkanása hurrikánként söpör végig a Tarbán maradt család tagjain, felkavar érzéseket és emlékeket egyaránt. A közös múlt széllökéseiben megismerjük mindenki nézőpontját, a többszörös tragédiák és balsorsok szomorú egymásba fonódását, miközben kirajzolódik a kor politikai és társadalmi háttere is.

A Freskó tehát egy szépen megkomponált családdráma. És mégsem teljesen. Rengeteg könyvértékelésben olvastam, hogy ebben a regényben túlzó élességgel különül el a jó és a rossz, ennek köszönhetően a később kiforrott karakterábrázolás itt még nem olyan finom és precíz. Ezzel nem teljes mértékben értek egyet. Felmerül bennem kétségként, hogy Annuska azért olyan szerethető karakter, mert szerencséje van, és az olvasó könnyen megbocsátja a bűneit (Janka elárulása, kutyája és Anzsu hátrahagyása). A sok nyomorult sorsú ember között egyedül az ő és Árva vállára nem helyeznek felelősséget, egyedül nekik van lehetőségük a rendszer fölé emelkedni, és míg az Árva kijátssza és kihasználja ezt, addig Annuska cserfes személyiségével szökik meg előle – szó szerint és átvitt értelemben is.

A család maga viszont kétségtelenül romlott – megromlottak benne az emberek. Szabó Magda érzékletesen bontja ki a konfliktusokat, az ő festett freskója torokszorító gyermekkorokat és félresiklott házasságokat mutat be, és ezekben az összes karakter eltorzult. Az alkoholista apa, a mindig engedelmes Janka, a megalkuvó, szívében hűtlen férj, a halott férjét örökké gyászoló nagymama: mindannyian fásultak és sebzettek. Összerántja őket az anya és Annuska feloldatlan kapcsolata, a lappangó őrület, amelyet a lány születése aktivál, valamint az anya Corinna névvel gyermekre szórt átka. És mindeközben próbálnak élni (vegetálni) és túlélni, a maguk gyarló, emberi érzelemvilágukkal alkalmazkodni az új berendezkedéshez, ki vaksággal, ki csenddel, ki hazugsággal, ki önsajnáltatással.

Egyetlen nap alatt megannyi történetet ismerünk meg: bűnöket és bűnösöket. A végső ítéletet Anzsu mondja ki a maga egyszerű hangjával.

“Nyugodjál békességben, szegény ügyefogyott! Ládd, faragtam neked angyalt, hadd zenéljen a füledbe, míg odalenn leszel. Bolond voltál, lelkem, de ki nem bolond ezen a földön.”

Végül Annuska másodszor is elhagyja az otthonát, családját és múltját, ezúttal emelt fővel, szabadabban, elvágja a vérségi kötelékeket. Anzsut nevezi meg apjának, a tőle kapott kendőt búcsúra emelve elejti a kanalat, amely a gyermekkorához, makacsságához, szabadságáért vívott háborúihoz köti. Megszabadítja magát. Az olvasó egy pillanatra fellélegez. Aztán eszébe jut mindenki, aki hátra maradt.

“Nézd meg őket – suttogta Ádám a svábhegyi éjszaka sötétjében -, akkor nem fogsz félni többé!”

Könyvkritikát írta: woolfe

ÉRTÉKELÉS:

BORÍTÓ: Balra helyezett nőarc, amely a fotó és a rajz közötti mezsgyén mozog, a kék kör kitöltetlen, vagyis ott az a rengeteg hely, a rengeteg történet. 4 pont.

TÖRTÉNET: Hatalmas hullám, amely magával ragad és végigsodor a történeten. Nehéz letenni vagy megszakítani. Szépen ritmizált, fájdalmasan szomorú és szép egyszerre. 5 pont

KARAKTEREK: A váltott nézőpontok és szabad gondolatáramlás miatt minden karakter testet ölt, súlya lesz, megelevenedik. Szerethetőek, utálhatóak, mindenesetre érzéseket váltanak ki. Jól működnek külön-külön és együtt is. Élnek, lélegeznek. 5 pont.

EREDETI CÍM: Freskó

KIADÓ: Magvető

OLDALSZÁM: 248

MEGJELENÉS: 1974

MŰFAJ: regény