Családon belüli erőszak: Stephen King - A ragyogás

„Stephen King kiemelkedő képviselője egy jellegzetesen amerikai műfajnak, a pszichohorrornak, mely olyan elődökre tekinthet vissza, mint E. A. Poe, Ambrose Bierce vagy Hawthorne. A ragyogás pompás rémtörténet, amelyben minden hitchkocki klisé adva van: a Colorado-hegység egyik magaslatán a hó által a világtól elzárt szálloda, melynek története hátborzongató rémségek sorozatából áll; egy ún. „második látással”, vagyis ragyogással megáldott-megvert túlérzékeny kisfiú, aki azt is megérzi, ami csak történni fog, s érzékenységével jelen idejű fenyegetésként éli át, ami a múltban már megesett; az alkoholizmusából éppen kigyógyult apa, akinek labilis idegrendszere fokozatosan tovább bomlik, mígnem a Szálloda (amelynek történetét meg akarja írni) szelleme teljesen hatalmába keríti, s ezzel a pusztító szellemmel azonosulva családja megsemmisítésére tör; az elhatalmasodó tébolynak már-már természetfölötti őrületté fokozása, s ennek megfelelően olyan „képsorok”, amelyekhez hasonlók csak a Hitchkock-filmek tetőpontján láthatók; s végül – ha nem is mindenki számára – a megmenekülés. A regényből – nem véletlenül – sikeres film is készült Stanley Kubrick rendezésében, Jack Nicholsonnal a főszerepben.”

Alapvetően ritkán találkozom ilyen típusú regényekkel vagy filmekkel, mert egyszerűen nem nekem találták ki. A horror történetek a szorongásszintet növelik meg, így azok, akik egyáltalán vagy kevéssé szoronganak, képesek élvezni ezeket az alkotásokat, közben az olyan embereknél, mint én, konstans félelmet generál, amihez több heti kialvatlanság is társul. Szökő évente egyszer mégis keresztezi az utamat, emiatt egy ideig csak felkapcsolt lámpánál tudok aludni.

A szökőév ezúttal tavaly őszére esett, Miskolcon, ahol kénytelen voltam néhány napot időzni, és mivel az édesanyámmal meglehetősen eltérő ízlésünk van, bosszankodva keresgéltem valami olvasnivaló után az egyébként könyvekkel tömött polcain. Emlékszem, gyerekkoromban sokat szemeztem A ragyogással, de akkortájt még beszaribb voltam, elég volt meglátnom a természetfeletti szót, és messzire elkerültem. Az egyetemen viszont olvastunk Kingtől, csak néhány novellát, azok mégsem rémisztettek meg, inkább elgondolkodtattak. Ide nekem az oroszlánt, gondoltam, és leemeltem a polcról. Elvégre anya is olvasta, sőt, ajánlotta, ő pedig a Gyilkos elméket sem tudja végignézni, szóval azt hittem, nem okoz majd álmatlan éjszakákat.

Okozott.

De azért becsülettel végigolvastam – sőt, megszerettem.

Stephen King elemeire bontja az ember belső félelmeit, pontosan végzi a munkáját, az emberi elmét precízen szabdalja – a regény lapjain és az olvasó fejében egyaránt.

A történet szerint Jack Torrance, az ex-alkoholista ex-tanár pénzügyi gondokkal küzd, és kénytelen elvállalni egy gondnoki állást a hegyekben álló szállodában, amelyet télen elzár a külvilágtól a hatalmas hótakaró. Jack kisfia, Danny, különleges képességgel rendelkezik, ami zavaros képekben tárja fel előtte a jövőt, és egyben figyelmezteti, hogy érdemes elkerülni a szállodát. Danny azonban egy félénk, szótlan, túlérzékeny kisfiú, az anyja, Wendy akaratgyenge, kissé buta, az apja pedig biztos abban, hogy ez az állás az egyetlen esélyük a túlélésre, és talán meg is írhatja A darabot, amivel híres íróvá válhat. A család azonban nem számol a három hónapnyi elzártság pszichológiai következményeivel , sem a Szálloda és a benne elhunytak erejével, amelynek szüksége van Danny képességére. Ezt azonban csakis halál útján szerezhetik meg, így alkalmas fegyver után néznek, aminek, pontosabban akinek a segítségével kivitelezhetik a tervüket.

Tulajdonképpen egy szimpla kísértethistóriával állunk szemben, amit King több értelemben is művészi szintre emelt. Közel ötszáz oldalon keresztül bontja ki a család konfliktusait, három szemszögből, és ez egy pillanatra sem válik egysíkúvá vagy unalmassá.

A legtöbb időt természetesen Jack Torrance társaságában töltjük, az ő elméje egyszerre kiábrándítóan egyszerű és páratlanul izgalmas. Egy olyan ember fejébe látunk bele, akit könnyű megvetni, és akinek könnyű megbocsátani is. Alkoholizmusa esendővé, de erőszakossá is teszi egyszerre, betegségében bántja a hozzátartozóit, egészen kivetkőzik magából, leszokottságában ugyanúgy megvillan elfojtott agressziója, kisebb mértékben, kimagyarázhatóbban. Felesége iránt sekélyes szeretetet érez, ostobasága és lassúsága dühíti, Jack többre vágyik, többet szeretne az élettől, töbre teremtetett, legalábbis ez a belső késztetés hajtja előre az italozásban és önsajnálatban egyaránt. Mentálisan és fizikailag is bántalmazóként van jelen. A fiát szereti és gyűlöli, van benne valami tisztaság, amit bemocskolt, ezzel pedig képtelen szembenézni, de erről később is ejtek néhány szót.

Danny szemszöge még érdekesebbé teszi a történetet, mondhatni egy új, köztes árnyalatot ad neki. Gyermek, mégis okosabb egy korabeli gyermeknél, csendes, a képessége ennek ellenére magas hangon visít benne, visszahúzódó és szürke, de a látomásai élénkek, vibrálóak.  Képessége az autizmushoz hasonlított számomra, egy érthetetlen éles(jövőbe)látás, ami a szociális kapcsolatait korlátozza, kommunikációjában és viselkedésében sutává teszi. Egyedül a képességéről tud beszélni, csak bizonyos emberekkel, viszont hosszan, behatóan.

Wendy az együgyűséget jelképezi, a nőt és anyát, aki vak marad a családjában történő dolgokra, akinek nincs személyisége, minden vonását valahonnan elcseni, többségében az anyjától. Aki sem a férjét, sem a fiát nem érti, és mivel tisztában van saját butusságával, úgy dönt, inkább csendben is marad, vagy alig emeli fel a hangját, és hagyja, hogy a nála sokkal okosabb, manipulatív Jack helyre tegye. A válaszreakciója mindig sírás, kivéve egyetlen egy alkalommal. Az viszont megrázóan anyai.

De mire is ennyire vak Wendy?

A családon belüli erőszakra. Legyen az bármilyen természetű, akár szexuális, mint Kubrick szőtte bele a megfilmesített változatba. A gyermeke bántalmazására, a pszichés terrorra, az alkoholizmussal együtt járó agresszióra. Későn fogja magát menekülésre, a regény keserédes végjátékában ott lapul az alattomos és elkeserítő gondolat, hogy rájuk valódi megmenekülés és megváltás nem várhat.

Miközben lejátszódik ez a családi dráma, King nem rest szívrohamot hozni az olvasóra minden fejezetben. Valahol a közepén indul meg egy nagy hullám, amely a végéig kitart. Rám nagy hatással volt, főleg a 217-es szoba eseményei, utána becsaptam a könyvet, és riadtam körbekémleltem. Aki borzongásra vágyik, az jó helyen jár, aki olyan ijedős, mint én… nos, ennek ellenére is azt mondom, néhány hét rémálmot bőven megért.

A szálloda, azaz a Panoráma nem egyszerűen az életedre tör az ott elhunytak szellemeivel, hanem csábít és lassan bekebelez, végül azt sem tudod megmondani, mi a valóság, mi a hallucináció, sem azt, hogy természetfeletti események történnek-e veled, vagy egyszerűen idegileg összeomlasz. A regény többféleképpen is értelmezhető. Csoportpszichózis, az elzártság pszichés következményei, esetleg valóban a Panoráma és a benne élő szellemek ügyködése. Ez végső soron nem lényeges, mert az összes verzió az apa agresszióját célozza és csalogatja elő. A pusztító erőt, amely elől nincs menekvés.  

Könyvkritikát írta: woolfe

ÉRTÉKELÉS:

BORÍTÓ: Nem mondom, hogy rossz, mert Danny szeme és a ragyogás körülötte találó, de az 1986-os változat messze elmarad a későbbi borítóktól.  3 pont

TÖRTÉNET: Borzalmas? Hátborzongató? Igen és igen. Gondosan felépített, jól ritmizált, szép ívet leíró történet, amiben minden benne van, ami egy kísértethistóriához kell, plusz még egy kicsi. Az emberi elme bugyrait járja meg King, teszi ezt bátran és kendőzetlenül. Hibátlan.  5 pont

KARAKTEREK: Egy diszfunkcionális család tagjait ismerjük meg kényelmetlen közelségből. Nagyon is emberien, lecsupaszítottan. A bántalmazót is tudjuk sajnálni, együtt érezni vele, a gyerekkel sem nehéz azonosulni, talán Wendy idegesítő, de szándékosan az, hogy ne értsük a tehetetlenségét, mégis szánjuk. Egyedül Halloran a kilógó lólábam, icipicit, ici-ici-icipicit.  5 pont

EREDETI CÍM: The Shining

KIADÓ: Európa Kiadó

OLDALSZÁM: 472

MEGJELENÉS: 1986

MŰFAJ: pszichohorror

FORDÍTOTTA: Prekop Gabriella