Egy idegösszeomlás esettanulmánya: Megan Miranda - Minden eltűnt lány

"Nicolette Farrellnek boldog élete van Philadelphiában: sikeres a munkájában és nagyon szereti a vőlegényét. Most rövid időre mindkettőnek hátat kell fordítania, ugyanis vissza kell térnie beteg édesapjához szülővárosába, Cooley Ridge-be, ahol nem csak az elhelyezéséről kell gondoskodnia és eladnia családi házat, hanem szembenéznie a múlttal is: tíz év telt el azóta, hogy legjobb barátnője, Corinne, nyomtalanul eltűnt.

Az amerikai kisváros keveset változott ezalatt az évtized alatt, a korábbi rendőrségi vizsgálat érintetjei mindmáig itt élnek: Nic bátyja, Daniel, és felesége, Laura, gyermeket várnak; Jackson a városi bárban dolgozik; Tyler - Nic volt barátja - pedig Annaleise Carterrel randevúzik, aki a csapat alibijét jelentette arra az estére, amikor Corinne-nak nyoma veszett. Néhány nappal Nic hazaérkezését követően azonban Annaleise eltűnik. Nic és barátai ismét megrázó drámai események középpontjában találják magukat, amelyek felidézik Corinne esetét, és rég behegedtnek vélt sebeket tépnek fel.

Megan Miranda az év egyik legjobban várt pszichológiai thrillerében visszafelé meséli el a történteket – a 15. naptól haladva az 1.-ig –, melyben Nic mindent megtesz azért, hogy kiderítse az igazságot Annalaise eltűnésével kapcsolatban, miközben megdöbbentő dolgokat fedez fel a barátairól, a családjáról és arról, mi is történt valójában a legjobb barátnőjével tíz évvel ezelőtt."

Előre kell bocsátanom, hogy mindig édesanyámat érdekelték a krimik, meg úgy alapvetően a nyomozással egybekötött történetek. Emlékszem, volt egy időszak, amikor csak ezt olvasta, az összes Cook, és ki tudja, mi mindenféle halmozódott fel a polcokon. Az orvosi krimiket még inkább szerette, azt hiszem, ez amolyan foglalkozási ártalom, hiszen diplomás ápoló. Nekem jutottak a sorozatok, azokból könnyen kiábrándultam, egyedül a Gyilkos elméket imádtam, azt viszont ő nem bírta elviselni. Neki már sok. Nekem a CSI pedig kevés. De azt gondoltam, ha már a szemináriumokon vettünk Doyle-t, megismerkedtem Sherlock karakterével, és nemrégiben olvastam Kingtől a Ragyogást, ideje lenne mélyrehatóbban megismerkednem a krimivel.

Megan Miranda regénye rögtön megragadta a figyelmemet, egy kicsit izgalmas, egy kicsit rejtélyes, vannak benne elrabolt lányok, talán egy sorozatgyilkos is, szóval tökéletes lesz. Nem fűztem hozzá nagy reményeket, mert nem tudtam, mire számítsak, de érdekelt annyira, hogy tulajdonképpen hetven oldalas szeletekben olvassam el. Időnként szó szerint nem tudtam letenni. Tehát azt mondhatnám, bizonyos értelemben kielégítette az igényeimet, ennek ellenére... Mielőtt azonban részletesebben belefognék:

A történet szerint Nicolette a múltja és tisztázatlan érzelmi kapcsolatai elől megszökik, végül néhány év szorgos tanulás és kemény munka után kellemes életet alakít ki maga körül Philadelphiában. Az idillt bátyja kérése zavarja meg, Nicolette-nek azonnal haza kell utaznia, hogy egy kényes családi ügy végére pontot csikarjon ki az apjától. Cooley Ridge, a fullasztó kisváros azonban érzelmi vihart kavar a nő körül, akinek nincs más választása, mint szembenézni legjobb barátnőjének tíz évvel ezelőtti eltűnésével. Hűvös kapcsolata a bátyjával, Daniellel, valamint tinédzserkori szerelmének, Tylernek, jelenléte fojtogatóvá teszi számára a légkört, amit még jobban felkavar az utóbbi újdonsült barátnőjének hirtelen eltűnése. A gyanúsítottak listája ezúttal sem túl hosszú, és Nicolette, barátaival karöltve, újra megteszi a tíz évvel ezelőtt elfeledett utat.

Azt már az elején érdemes megemlítenem, hogy az írónő és a fordító stílusa gördülékeny, a regény olvastatja magát, legalábbis engem egy könnyed utazásra emlékeztetett. A hátborzongató részeknél szorongtam, a könnyed beszélgetéseknél gond nélkül sodródtam. Ezt ellensúlyozza, vagy inkább nehezíti, a fordított történetmesélés, tehát az utolsó napnál kezdünk, és az elsőig lépkedünk el. Azt hihetné az olvasó, hogy ez mindenképpen rontja a minőséget, de Megan Miranda mentségére muszáj megjegyeznem, hogy inkább ettől lesz zavarbaejtően izgalmas.

Ügyesen ritmizálta az egymás után (vagy inkább előtt?) játszódó napok eseményeit, bár úgy éreztem, időnként önkéntelenül is lyukakat vagy önellentmondásokat alkotott. Egyrészt, ha valaki tudott valamit az első napon, nem értettem, a tizenharmadikon miért gondolkodott rajta, vajon mi történhetett, de ezek tényleg apróságok voltak, és az írónő alvásmegvonással büntette a főszereplőt, ezért könnyebben el lehet hinni az értelmetlen, semmibe futó eszmefuttatásait. Ettől nem lett zavaró, inkább nagyon is emberi.

A regény kulcsa főként ebben rejlik. Egészen átlagos, emberi karaktereket alkotott, akik kisvárosi egyszerűségükkel egyenes arányban összetettek. Még a pultot törölgető csapos lecsupaszított macsóságában és rosszfiúságában is van tragédia, és egy sokkal bonyolultabb háttértörténet, mint elsőre gondolnánk. Az első, tíz évvel ezelőtti eltűnés mindenkire hatással volt, az utolsó este emlékei mindenkit ugyanúgy felkavartak, a pletykák pedig tönkretettek. Amikor Annalise-nek is nyoma veszik, a sebek felszakadnak, az új pletykák szárnyra kapnak.

Nicolette hibátlan választás, egyszerre intelligens, kompetens karakter, mégis érzelmileg gyenge, emberileg esendő. Kapcsolatai ziláltak, az újonnan kialakított élete illúzió. Szinte a semmiből küzdötte fel magát, szert tett egy jóképű, okos, gazdag vőlegényre (Everett-re), akinek a pénze nem érdekli, mert ő is egy furcsa szint önmegvalósítási terveiben. A férfi különös biztonságot jelent számára, nem érzelmit, és nem is anyagit, inkább azt a felnőttet reprezentálja az életében, akire szüksége lett volna az összeomlás idején. A férfit, aki mindig tudja, mit kell tenni, aki hideg és precíz, megfontolt és magabiztos. Az írónő ezzel szembeállította az édesapát, aki Alzheimer-kórban szenved, tehát folyton a múltban és bizonytalanságban él. Ütős kettőség, ez vitathatatlan.

Daniel számomra megfejthetetlen maradt, egy kicsit a saját bátyámra emlékeztetett a makacsságával, az örökös én-vagyok-a-felnőtt-kettőnk-közül attitűdjével, ami ezek szerint minden idősebb fiútestvér velejárója. Tyler nekem is az otthont jelentette, Nicolette ugyan megszökött előle, de ezzel mindkettejüket elpusztította, egymás nélkül nehezen funkcionálnak, ez minden közös jelenetükben kiderül. Annalise és Corinne okozták a legnagyobb meglepetést, a folytonos visszaemlékezések és előkerülő információmorzsákkal két elképesztő történet és személyiség rajzolódott ki.

Ebben a regényben kicsit mindenkit megszerettem, mert Nicolette szemén át találkozunk mindenkivel, és Nicolette mindent szeret és gyűlöl Cooley Ridge-ben.

Anélkül, hogy bármit mondanék a történetről, muszáj megjegyeznem, hogy hatalmas csavarok vannak benne, kicsit úgy éreztem magam, mintha egy pörgős sorozatot néznék végig, minden fejezet a részek végét jellemző izgalmat és bizonytalanságot váltotta ki belőlem.

De akkor mi nem annyira jó benne?

Nem lesz hosszú lista, mégis szeretném megjegyezni azokat a pontokat, ahol kissé kisiklik a regény. Az első az, hogy a regény több szeretne lenni, mint ami. Nagyon izgalmas pszicho-thiller, kifejezetten van érzéke hozzá Megan Mirandának, de időnként szépirodalmi magaslatokba próbál emelkedni, és azt gondolja, ezt az elmélkedéssel alapozhatja meg. Eleinte élveztem a próbálkozásait, aztán rájöttem, hogy folyton kicsúszok a sodrásból, megakadok, visszaolvasok, giccsnek látom a nagy életbölcseleteket. Idővel túl sok, túl sok. Fullasztó, mint a kisváros maga.

A második az, hogy a mellékszereplők nincsenek kidolgozva. Mint említettem, mindenki rétegelt, ezt érezteti is, ehhez kétség sem fér, de ezek a karakterek nincsenek kibontva. Persze Nicolette szemszögén át erre kevés lehetősége lett volna, mégis azt érzem, néhány kulcsfontosságú karakter, mint Tyler vagy Daniel, idegennek hatnak. Ott vannak, tudom, kik ők, tudom, mit tettek vagy mi történt velük, de nem elevenednek meg, ami azért szomorú, mert tényleg érezteti a komplexitást, csak nem írja meg.

A harmadik pedig az, hogy Nicolette önsajnálata egy idő után már bosszantó volt. Persze ez csak tizenöt nap. Ennyi tulajdonképpen beleférne, ezt mind tudjuk, csakhogy az olvasónak ez háromszáz oldalnyira jön ki.

Ezektől azonban érdemes eltekinteni. Engem arról meggyőzött, hogy érdemes volt elolvasni. Érdemes a polcomon tartani. Érdemes volt megismerni Cooley Ridge sötét titkait.

Könyvkritikát írta: woolfe

ÉRTÉKELÉS:

BORÍTÓ: Kicsit semmitmondó. Ettől függetlenül az erdő és az óriáskerék megjelennek, mint fontos pontjai a regénynek, és a sötétbe olvadó cím is kifejezetten tetszett.  4 pont

TÖRTÉNET: Aki nem szereti a visszafelé csordogáló mesélést, annak gondjai lesznek ezzel a történettel, de sajnos az első napokkal kezdeni nem érdemes, mert minden információ benne van szinte, ami a kirakóst teljessé teszi. Az események izgalmasak, a végkifejlet, vagyis a teljes kép riasztó, idegölő és lebilincselő. Néhány ponton számomra nem koherens. 4 pont

KARAKTEREK: Nicolette karaktere érdekes elképzelés és megvalósítás, nekem nagyon tetszett, még akkor is, ha kissé zavart a folytonos önmarcangolás. Az életútja, a döntései érdekfeszítőek. A többiek egyszerre összetettek és kidolgozatlanok, ezzel nem tudok sokat kezdeni, sajnos. Everett is jobban érdekelt volna.  3 pont

EREDETI CÍM: All the Missing Girls

KIADÓ: Agave Könyvek

OLDALSZÁM: 352

MEGJELENÉS: 2016

MŰFAJ: krimi, pszicho-thiller

FORDÍTOTTA: Nagy Mónika